A Hermelines hölgy (más nevén Hölgy hermelinnel) című olajfestményt szépsége, finomsága, kecses nőalakja miatt gyakran párhuzamba állítják a Mona Lisával, amelyet Leonardo jóval később, 1503-ban Firenzében kezdett el festeni. Míg ez utóbbi esetében nem világos pontosan, kit ábrázol a kép, a milánói alkotásról tudjuk, hogy a herceg kedvesét, Cecilia Galleranit mutatja be. A modell kiváló műveltségű, latinul társalgó, a zenéhez, filozófiához, irodalomhoz értő leány volt, akit a leírások szerint tizenhat éves korában festett le Leonardo, lévén maga is Cecilia egyik barátja.

A kép nőalakja szó szerint is „különleges fényben” jelenik meg. A mű egyik szembetűnő hatása a modell újszerű ábrázolása és szokatlan beállítása. Bernardo Bellincioni, a milánói udvari költő szerint Cecilia mintha egy nem látható, harmadik személy felé fordulna, aki a teremben van, vagy éppenséggel most lépett be oda. A lány feje félprofilban látható, és a testtartásával ellentétes irányba mozdul el, ami természetesebb és spontánabb hatást kelt, mint a szokványosan beállított modellek tartása. (Ráadásul a festmény eredeti színei teltebbek és fényesebbek voltak a mostaninál, háttere pedig kék lehetett, amely összhatásában még ragyogóbb megjelenést adott az alaknak.) Leonardo olyan megoldásokat keresett, amelyekkel az addig hagyományosnak mondható festészeti módszerektől eltérően érzelmeket is meg tud jeleníteni. Az érzelmek hű tükrözésére pedig mi sem kifejezőbb az arcnál, a tekintetnél, a kezeknél, és itt a fényforrás felé forduló lány testrészei sokkal hangsúlyosabb szerephez jutnak.

Úgy is tekinthetünk ennek a filozófiával és művészetekkel foglalkozó hölgynek a képére, mint a reneszánsz eszmény megtestesülésére. A reneszánsz emberideál önmagát, mint a természet és teremtés részét, az ókori klasszikus felosztás szerint test, lélek és szellem hármasságában látta. Egy olyan összetett lényként tekintett magára, akiben egy a hétköznapi életfenntartással foglalkozó, anyagias, állati, egy az alacsonyabb rendű késztetéseit uralni képes, értelmes emberi és egy múlhatatlan, tiszta isteni rész lakik. Itt is felfedezhetjük ezt az egységet: megjelenik a megszelídített, gazdája által uralt állat (ahogy fentebb láttuk, Leonardo karakterológiája szerint a „mérséklet” jelképe), a finom érzelmeket és gondolatokat tápláló hölgy, az ember, s végül egy harmadik, akire a hölgy tekint, aki nem látható, de fényt sugároz.

(forrás: új akropolisz) 

(forrás: wikipedia)